a lízis a sejt lebontására utal, gyakran vírusos, enzimes vagy ozmotikus mechanizmusokkal, amelyek veszélyeztetik annak integritását. A lizált sejtek tartalmát tartalmazó folyadékot “lizátumnak”nevezik. A sejtlízist a nyílt sejtek megtörésére használják, hogy elkerüljék az érzékeny fehérjéket és DNS-t denaturáló vagy lebontó nyíróerőket. Cella lízis használt, nyugati, Déli eljárás elemezni specifikus fehérjék, lipidek, nukleinsav, riporter vizsgálatok, immuntesztek, fehérje tisztítási., Attól függően, hogy a használt mosószer, vagy az összes vagy néhány membránok lized. Ha a sejtmembrán csak lized majd gradiens centrifugálás lehet használni gyűjtésére organellák.
A SoluLyse-M™ Emlősfehérje-extrakciós reagens egy új, nemionos mosószer, amelyet a tenyésztett emlőssejtekből származó teljes sejtes fehérje hatékony extrakciójára terveztek. Finoman és gyorsan feloldja a sejtmembránokat alacsony koncentrációban, anélkül, hogy denaturálná a fehérjéket.,
A SoluLyse™ Protein extrakciós reagens nemionos mosószerek szabadalmaztatott formulája, amely az oldható fehérjék bakteriális sejtekből történő leghatékonyabb extrakciójára van optimalizálva. Lehetővé teszi a bakteriális sejtfal perforációját fehérjék denaturálása nélkül, és nincs szükség másodlagos kezelésre, például szonikációra vagy fagyasztva felolvasztásra.
“összehasonlító tanulmányunkban a SoluLyse reagens bizonyult a legnagyobb korrelációval rendelkező módszernek az ultrahangos kezeléssel. Érdekes módon a széles körben használt lizozim és Bugbuster ® reagens a legtöbb esetben nem sikerült teljesen felszabadítani az oldható fehérjét., Ha az ultrahangos kezelés kényelmetlen, vagy nehéz alkalmazni sok mintára, úgy találjuk, hogy a SoluLyse® reagens elfogadható alternatíva az AKCS fragmentum fehérjék számára, valamint számos más konstrukciót, amelyeket eddig megvizsgáltunk.”
Link http://pubmedcentralcanada.ca/pmcc/articles/PMC2855807/pdf/10969_2009_Article_9077.pdfhref>
szerzők: Pawel Listwan, Jean-Denis Pédelacq, Meghan Lockard, Carolyn Bell,1 Thomas C. Terwilliger és Geoffrey S. Waldo J Struct Funct Genomics 2010.március 11. (1): 41-49.